A személyiség születése

Szomorú apropója van a téli álomból való ébredezésemnek:
Geréb Ági még mindig az igaztalan, érdekvezérelt boszorkányper áldozata.
Ezt írtam róla egy recenzióban, olvasható a pszichologia.com könyvismertetései között is:


Carl Rogers Valakivé válni c. könyve valóban pszichológiai alapmű: olvasmányos, de kézikönyvként is használható összefoglaló. Ahogyan a szerző a bevezetőjében írja, minden fejezet korábbi cikkeiből, előadásaiból van összeválogatva, téma szerint rendezve.

A mű nagy hatású, kiemelkedően fontos gondolatokat közöl – ugyanakkor aki ismeri Rogers munkásságát, annak inkább összegző műként lehet érdekes. Sok helyen, sokfelől lehet olvasni ezeket a gondolatokat, irányelveket, remélhetőleg belénk ivódott a közismert pszichoterapeuta kép jóvoltából az, ami 1961 előtt még forradalmi volt. Mégis azt gondolom, ott kell lennie minden segítő foglalkozású szakember, kiváltképp pszichológus keze ügyében, mert hajlamosak vagyunk elfelejteni ezeket a régi-új gondolatokat: a feltétlen elfogadás, az értő figyelem, a hitelesség-személyesség gyakorlatát. Lényegében erről van szó a könyvben is: hogyan mutatkoznak meg a gyakorlatban Rogers fentebb említett elvei, illetve hogyan jutott el ezekhez az elvekhez a saját tapasztalatai során.

Nehéz erről a könyvről jól s jót írni… a szakszerű és alapos ismertetést – kedvcsinálót már megírta Kramer (1995, Előszó) és Klein Sándor (2003, Utószó); mindkettő kiválóan összefoglalja, amit Rogers-ről alapvetően tudni érdemes... Carl Rogers (1902-1987) amerikai pszichoterapeuta, nevéhez fűződik a humanisztikus pszichológia, a kliensközpontú pszichoterápiás iskola kidolgozása.

Rogers szerint a kliensnek (fontos, hogy nem páciens, "beteg", hanem egyenrangú partner a terápiában) feltétlen elfogadásra van szüksége a gyógyuláshoz, a saját öngyógyító folyamatainak aktiválásához. A terápia folyamatát legalább annyira irányítja a kliens, mint a terapeuta. Alapelv, hogy ami a legszemélyesebb, az a legáltalánosabb is: a saját, belső tapasztalataink adják meg a fejlődés irányát, ez segíti a terapeutát is a gyógyításban. A személyközpontú megközelítés megjelenik a pszichoterápia mellett, többek között, a diákközpontú oktatás, és a szervezetfejlesztés.

A szerzői bevezetés szintén felbecsülhetetlen értékű: Rogers személyes vallomása saját magáról, arról, hogyan is lett pszichoterapeuta. Végigkövethetjük gondolatmenetét, felismeréseit, éber önkritikáját, és számos konkrét esetet is felvonultat gondolatai illusztrálására - természetesen nem csak a bevezetőben, hanem minden egyes fejezetben. Szakmai tételei is személyesebb tapasztalatokon nyugszanak.

A könyv két fő részből áll: személyes vallomások keretezik a rendszerezett, csokorba gyűjtött előadások anyagait. Az előadások/fejezetek nem csak egy-egy korszak gyümölcsei, de tematikusan is egymásra épülnek – így tehát a pszichológiai segítségnyújtásról, a személyiségfejlődésről, filozófiáról, kutatásról, gyakorlati megvalósításról és a tágabb keretben elhelyezett viselkedéstudományokról kapunk egy-egy részt a könyvben. A szerző megfogalmazása szerint a kétszemélyes kapcsolat felől halad a könyv tematikája az általánosítások felé. egyrészt szó van arról, ahogyan két ember között (kliens és terapeuta, diák és tanár, szülő és gyerek, házastársak, stb.) megtapasztalható a figyelem, a gyógyító kapcsolat, a személyesség értéke. a későbbiekben pedig egyre átfogóbb megértéseket at ád Rogers - pl. a személyiség fejlődéséről, majd az általa kifejtett gondolatok társadalmi, filozófiai tanulságairól. Mindemellett nagyon is gyakorlatias – sohasem távolodik el a terápiás helyzet valóságától, kézzelfoghatóak a gondolatok, érzések, élmények.

A könyv témájához hűen egy személyes élményemet idézem fel, mely az olvasás során jutott eszembe. Egyetlen egy emberrel: egy bábaasszonnyal találkoztam életemben, aki olyan, hiteles – kerek? egész? – személyiség, hogy semmi felesleges impulzust nem vesz át a vele kapcsolatba lépő személytől. Hihetetlen nyugalom, odafigyelés és szeretet árad belőle – természetesen nem általában, hanem az élő kapcsolataiban. Vagyis: tökéletes tükör tud lenni. Elképzelhető, milyen kellemetlen élmény tud lenni a vele való – az önmagunkkal való! – szembenézés.
Véletlenül derült ki számomra, hogy (többek között) a rogers-i elvek és gyakorlat szerint él és dolgozik, ahogyan megadatott ezt a saját bőrömön is megtapasztalni.

Ilyesféle embernek képzelem Carl Rogers-t is. Oda kell figyelni rá, nem fordíthatjuk félre a fejünket, nem lehet mellébeszélni. A vele való kapcsolat jutalma pedig óriási: az elfogadás, szeretve levés élménye.

Rogers maga is a tapasztalat embere, így az általa közvetített gondolatok talán akkor érik el leginkább céljukat (ti. hogy megértsük őket), ha magunk is megtapasztaljuk a valóságban érvényességüket. Hiába tudtam, értettem, szimpatizáltam Rogers elveivel egyetemi éveim alatt, amíg ez egyetemi tananyagként élt (és felejtődött) bennem, nem sok köze volt a valósághoz. Később aztán fogalmam sem volt, hogy valójában eszerint kezdek dolgozni, egyre kifinomultabban követve tanait (ha lehet ilyet mondani).

Ezért úgy gondolom, ez a könyv használatra való: vitára, gondolkodásra, beszélgetésre, másokkal való megosztásra. Használja mindenki belátása szerint. Bár nem szakterületem az oktatás, egyetemi tankönyvként is el tudom képzelni, ha létezne (létezzen!) Rogers-szeminárium.